A szociális munkás borítékban nyújtja felém a termálfürdőbe szóló belépőjegyet, mondván, adomány, a múlt héten kaptunk húsz darabot. Biztos el fogom adni az interneten. Kinek jutna eszébe termálfürdőbe menni ilyen körülmények közt? A szociális munkás bólogat, nyugodtan nevezzem csak meg, mondjam ki az érzéseimet. Csak el kellene menni fürdeni azoknak a nőknek, gondolhatta. Biztos eszméletlenül gazdag, akitől van, folytatom fellendülve, puccos hatvanas nő, akinek mindig mindene megvolt, vagy ha akadnak is gondjai, azok könnyedén feloldhatók egy kis húgymeleg vízben ázással. A szociális munkás rendíthetetlenül mosolyog, azért tegye el, mondja.
Csak otthon merem újra elővenni a retikülöm mélyéről, mikor a gyerek már elaludt. Nem akarom, hogy meglássa. Nincs pénzünk még egy jegyre. A konyhai rossz lámpafényben silabizálom ki, mibe került, mennyiért lehetne eladni, amikor meglátom a hátoldalán, hogy másra át nem ruházható. Tehát még kontrollmániás is. Másnap munka, nem engedhetek meg magamnak ilyen hülyeséget, mondom szinte a belépőjegynek, és elrakom a fűszeresdoboz alá.
Az elmúlt egy évben ez a harmadik bolt, ahol kasszázom. Az elején jól megy, sőt még tetszik is, de pár hét elteltével, a megszokással együtt újra kicsírázik a mellkasomon az a súly, ami olyan sűrűn, szorosan fonja be a tüdőmet, mint a borostyán a szemközti épület tűzfalát, amire reggelente a konyhából látok rá. Már nem a vonalkódokra meg a futószalagra figyelek, hanem a sorban álló vásárlókat lesem, hogy kik azok, és főleg azt, hogy köztük van-e. Már akkor jön az első fulladás, meg erős szívdobogás, amikor meglátok valakit, akinek a borostája pont olyan. A kasszás pult, ami máskor rejtekhelyemül szolgál, ilyenkor csapdává változik. Ezzel kezdődik. Másnap nem megyek be dolgozni, és azután sem, és végül már annyira megbénítanak a pánikrohamok, hogy kifogást vagy hamis táppénzes papírt sincs erőm szerezni, aztán kirúgnak. A szociális munkás meg idegesen fogad megint.
Reggel mégsem megyek be. Nem bírok. Megszólalt a mobilom az ébresztőóra előtt. Ijedten néztem a kijelzőre. Ismeretlen szám. Azt nem kell felvenni. Rövid ideig csengett. Nem tudtam megnyugodni, sem visszaaludni. A gyereket még sikerül elvinnem az iskolába. Betelefonálok a boltba, rosszul vagyok, mondom, a főnök egyelőre simán elhiszi. Még jó, hogy az a kitömött nő adományozta a termálbelépőt, ha már szabadnapos vagyok. Elkezdem végiggondolni, mik kellhetnek, törölköző, papucs, még megvan az egyberészes fürdőruhám, de ahogy igyekszem erre koncentrálni, érzem, hogy a reggeli szorongásindák ismét kúsznak fel a torkomban. Lehet, hogy mégsem jó ötlet odamenni.
Üresen bámulok ki az ablakon. A szél fújja a hópelyheket, nem esnek egyenesen, balra húznak. Jó lenne, ha valaki a vállamra tenné a kezét.
Figyelem a madáretetőt. Egy vörösbegy is érkezett. Csak a szemközti ereszcsatorna szélére repül fel. A lábai faágacskáknak tűnnek. Az etetőre már nem szállt rá. A hópelyhek egy része mintha esés közben röpke ívet vetne. Egy oldalra rántáskor megcsavarodó fehér csipkefüggöny jut róla eszembe. Az egyenletesség időnként megtör, a pelyhek kavarognak a levegőben, aztán újra balra, kavarodás, megint balra. Megvan a rendje ennek is. Kis kuszaságok, görbületek az egyenes vonalú, egyértelmű zuhanásban.
A termálfürdőben nyugodtan lehet lélegezni, lehet nem gondolkozni. Biztonságban, senki sem keresne ott. Merev vagyok. A combomat egész nap egymásra teszem, és szorítom. Mindig figyelnem kell. Máskor mintha ki lennék kapcsolva. A testem teszi a dolgát, ezerszer elismételt mozdulatokat hajt végre a kasszaszalagnál. A karjaimban vibráló fáradt bizsergés emlékeztet, hogy ez a test hozzám tartozik. Vagy én tartozom hozzá? Igen, a termálfürdőben lehet nem gondolkozni, lehet lélegezni, de én nem vagyok odavaló.
A pszichológus azt mondta, gyakorolni kell a mindennapi élethelyzeteket. Ez mindennapinak számít? Hétköznap kora délelőtt még kevesen lehetnek. El kell mennem, a szociális munkás meg a pszichológus hadd örüljenek, hogy legalább ezt teljesítettem, ha már úgyis megint munkanélküli leszek. Talán kaphatok még pár hónapig segítséget.
A suttogásokat felerősíti a belmagasság, a fejünk fölé boruló íves kupola. Visszaverik a fojtott beszédet a falak, nyúlós lesz, mint tojáslevesben a fehérjefoszlányok. A medence végében fekete kőből faragott női szobor. Alakja élesen elüt a fehér mozaikmintás faltól. Egyik lábát behajlítja, a karját a nyaka mögé emeli, mintha rejtene valamit, mondjuk egy szütyőt, ami nem látható ebből a szögből. Lábán meg hasa alsó részén zsírpárnák, a dereka mégis homokóra. Fekete a bőre, még az arcvonásai és a szeme sem látszanak. Vak. Vagy befelé figyel. Erős. Nem fél. A medence falának dőlök, megkapaszkodom a peremben. Ez csak egy szobor.
Megpróbálom ellazítani a lábamat, ahogyan a pszichológus tanította. Ha ellazul, fel fog emelkedni a lábam. Súlytalanná válik. Előre elképzelem, milyen lesz. A lábszáramra rá fognak simulni a szőrszálak a súrlódástól. Csiklandozni fog. Néha lúdbőrös leszek. Ez az én testem. Nem mozdulnak. Még ez sem megy? Egy normális embernek ilyenkor elindulnak a végtagjai, annyira természetes, nem lehet elrontani. Megfeszítem a derekam, hátha kiszorul a vér a lábamból, vagy mi, nem logikus, mindegy, azon már régen túl vagyunk. A sarkammal véletlenül hozzáérek a medence alján egy lámpához. Kósza buborékok szöknek fel körülötte. Először lagymatagon indulnak meg. Egyre határozottabban nyomulnak a vízfelszínre. Ha útközben kipukkannak, másik buborékok keletkeznek belőlük. Nem tudnak teljesen felszívódni.
Koldusok voltunk, azok is maradtunk, mondta a férfi. Meghallották a halak, örvendeztek nagyon, hogy most már nincs mitől tartaniuk. Kilestek a vízből, és megpillantották a két szerencsétlent, ringyben-rongyban, kék-zöld foltokkal tele. Memoriterként jegyeztem meg, annyiszor olvastam újra, mikor a Nagy óceániai mesekönyvet lapozgattuk a fiammal. Az a feleség a kambodzsai népmese szerint olyan lusta, hogy még a rizst is úgy dobta a tálba, hogy a fele mellé ment. Lehajolt érte, azt is messziről vágta az edénybe. Elege lehetett már, az biztos.
Nem tudták kimerni a tengert, és felhozni a mélyből az elsüllyedt kincseket. Egy lusta feleség szánalmas, ezt mindenki tudja. Azért lett elege a férjének. Azért szegényedtek el. Járhattak aztán rongyosan. Pazarolta a rizst. Éhesen meg nem lehet kimerni egy egész tengert. Mégis hova önthették volna azt a sok vizet? A halak nézték a házaspárt, és röhögtek. A kapuszájú hal is innen származik. Annyira nevetett, hogy felrepedt tőle a szája. A szeménél állt meg a hasadék. Ennél a résznél a fiam is kacagott, ez volt a kedvence a meséből, a kapuszájú hal. Az én kedvencem, mikor a feleség kint áll a vízparton. A sós víz csíphette az asszony bőrét. Vakarta, de attól csak rosszabb lett. Az egyetlen felüdülés gyorsan felállni, és kimenni. A parton áll, és már fázhat is, jobban, mint előtte. Kínjában homokkal dörzsöli a lábszárát, hátha attól felmelegszik. A víz járhat az eszében, amit nem tudott kimerni, bárhogy is igyekezett. A só egyre csak szárad, feszül a bőrén. A férj megáll a vízmeregetésben, kiegyenesedik. Hátrafordul. A nőre parancsol. Megfázol, gyere szépen vissza. Görcsösen szorítom a sarkam a medence aljához, képtelen vagyok elengedni. Most egy szabad, biztonságos és befogadó teret képzeljünk el, ami olyan tágas, mint egy mező, hallom magamban a pszichológus hangját.
Mit keresünk, kérdezi egy idős férfi, akinek bizonytalan léptekkel majdnem nekimegyek. Kerüljön ki ő. Vén fasz. Semmit, mondom, csak nézelődöm. A fehér mozaikokat felváltják a szürke szekrénysorok. Már három számjegyűek, és az enyémet továbbra sem találom. Kabinos öltözők, felfelé mutató nyíl, szekrényes öltözők, jobbra mutató nyíl. Balra mi van? A törölközőt körbecsavarom magamon, de nem túlságosan, hogy az alakom ne körvonalazódjon.
A volt férjem azt mondaná, hogy még ebbe a törölközőbe csavarva is látszik, mennyire jól nézek ki. Itt a fürdőben, és bárhol, ahova belépek, minden férfi engem akar. Tetszik neki, hogy végső soron akkor is csak az övé vagyok. Megint lúdbőrös lesz a karom. A negyvenfokos víz után persze minden hidegnek tűnik. Viszonyítás kérdése az egész. Nem kellene másokhoz hasonlítgatni mindent, ez Dani hangja. Gyakran szólal meg bennem. Mi az a minden?
Párásak az ablakok. Valójában élvezem ezt a bolyongást. Olyan vagyok, mint egy kísértet. A kísérteteknek nincsen árnyéka. Vagy visszaülnék a medencébe, egész éjjel ott ücsörögnék, és megpróbálnám annyira lassítani a légzésemet, hogy messziről én is csak egy szobornak tűnjek. Sétálok az utcán, sétálok a fürdőben, és a tárgyak, de még az emberek is mintha elveszítenék élüket, határaikat. Áttetszőnek tűnnek. Lehet, hogy itt sincsenek, vagy én tűntem el. Milyen jó lenne. Nem akarok senkié sem lenni. Szorít a gyomrom felett egy ökölnyi rész. Megtalálom a szekrényem. Jobb felén a számozott gombokra meredek. Már csak a kódnak kellene eszembe jutnia.
Mikor még egyszer, utoljára hátranéztem, mielőtt végleg kiléptünk volna a lakásunk ajtaján a gyerekkel, a mikró kijelzőjén akadt meg a tekintetem. Neonzölden, hűségesen vagy éppen kárörvendően mutatta, hogy éjjel kettő óra harminckét perc. Hét év.
A bejárati ajtóban zihálni kezdtem, a bordáim szűk kalitkába préselték a tüdőmet, és fájtak az esti rúgásoktól. A gyerekre már a kiságya mellett ráadtam a kabátját, és megígértettem vele, hogy csendben lesz, így mentünk, meneteltünk a bejárati ajtóig, mintha csatatéren keltünk volna át. A kilincsre szegeztem a tekintetem, sötétben is ki lehetett venni a sziluettjét, tudtam, hogy most sikerülni fog, az a barom még aludt, az még horkolt, odáig hallatszódott, és rátettem a kezem a kilincsre, direkt nem néztem a gyerekre, nem akartam emlékezni az arcára arról az éjjelről. Jobban rá kellett nehezednem, mint szoktam, és akkor megrémültem attól, hogy mi van, ha este lecserélte a zárat.
Mennyiszer volt már, hogy kiléptem ebből a házból. Ezerszer, reggel, délben, este, éjjel. Elképzeltem, hogy milyen lesz majd utoljára, és milyen lesz, amikor vége. Akkor azt hittem, béke és felszabadultság önt ettől el. Az utat a kertkaputól a következő sarokig futva tettük meg. Bőrönd nélkül, nem nagyon lett volna mit belepakolni. Hét évet sem lehet hova tenni, kötélként szorítja az ember torkát. Nem tudom, milyen nap volt. Előbb szürkén süthetett a nap, majd estére lehűlt, nem történt semmi. Egy ilyen napon mégiscsak illene esnie az esőnek és a holdnak borzongatóan hideget árasztania. Azért vacogtam. Mert erre viszont biztosan emlékszem. A vacogásra. A nagy semmire, aminek nekivágtunk. Mindegy. Csak a gyereket ne vegyék el.
A gyerekotthonból szöktetett el tizenhat éves koromban. A barátnőim irigykedtek, hogy sikerült egy ilyen férfit magamba bolondítani. Vett nekem egy iPhone-t, a hercegnőjének hívott, és megígérte, hogy lesz egy szép kertes házunk a Mecsekben, fullpanorámával a városra, és nekem rózsáim lesznek a kertben, meg mindenféle házi kedvenc, amit akarok, úszómedence és jacuzzi is, saját autó mindkettőnknek, márkás ruháim lesznek végre, Gucci, Dolce&Gabbana, a saját új ruháim, nem pedig szakadt ezerévesek, amit más után hordok.
Parfümjeim is lesznek, nem olcsó kölnik. Szép lehetnék, végre, mint egy nevelőanya. Minden hétvégén elutazunk valahova. Megtanít úszni a tengerben. Örökké úgy fog szeretni, mint most. És hogy ebben igazán, tényleg, eskü, tutifixen bízhatok, hiszen ismerem őt. Sosem szegné meg az ígéretét. Mert egy ilyen drágakővel, egy ilyen ékszerrel nem lehetséges máshogyan, babám. És örökké a tenyerén fog hordozni, és még sok mindent fogadkozott, ültünk az új Mercedesében, félig felém fordult, a bal alkarjával a kormányra támaszkodott, a másik kezével az arcomat cirógatta vigyorogva, és én ittam minden szavát. Két ember helyett is hinnem kellett abban, amit mondott.
Csak most még, egyelőre, úgy alakult, hogy ebben a fél lakásrészben kell laknunk a haverjaival, tette hozzá mintegy mellékesen, miközben beindította a motort. Pont megvették azt a házat, amit kinéztünk a múlt héten. Keresünk jobbat, ne izgulj, hercegnő.
Ami ott történt, arra nem emlékszem. A haverjaira főleg nem. Semmire. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor először nemet mondtam, kiráncigált a hátsó kertbe, belökött a kamrába, a fűnyíró mellé, és azt üvöltötte, hogy legközelebb szétveri rajta a fejem. Meg kell értenem, hogy ha nem engedelmeskedem, az olyan, mintha nem szeretném eléggé. Szégyent hozok rá. Ezek nem nagy dolgok, amikre kérnek. Nézzem csak, milyen jó dolgom van. Ha szeretem, ez a legkevesebb, amit megteszek. Az ő barátai az én barátaim is. A barátai azok majdnem olyanok, mint a testvérei. Ami az enyém, az a tiéd, babám, ezt ígértem, ugye, tudod te azt nagyon jól, ott, akkor, a Mercedesben, mikor elhoztalak az árvaházból, és tettelek valakivé. Nélküle senki vagyok. És ha én az övé vagyok, akkor a testvéreié is. Kiállított az utcára. Csak néhány alkalomról van szó, amíg vissza tudja fizetni a kölcsönöket, ez
a minimum, ha már ingyen élek rajtuk. Ha eleget kerestem, csak a testem egyik oldalát verte meg. Néha túlteljesítettem, nem bírtam leülni, undorodik tőlem, mondta, és levegőnek nézett, de legalább nem is ért hozzám. Az ilyen napokon lerakott elém a földre egy doboz cigire valót.
Valószerűtlennek tűnik az egész, mintha nem is rólam szólna, mintha kitaláltam volna, és azóta is csak valami nevetséges hógömbből tekintenék a világra.
A gyerekem fel fog nőni. Igazából miatta szaladtam végig az utcán, napsütésben, esőben, hóban, mindegy. Erre legalább képes voltam, és a szégyen ellenére rátapasztani a tenyerem a csengőre, befogadást kérvényezni a védett házba, aminek a címét a családsegítőben nyomták a kezembe, mikor azt hazudtam, egy barátnőmnek kell. Mégiscsak anya vagyok, még ha szar is. A többi nem érdekel. Az aulából kifelé nézem meg újra a híváslistát.
(Megjelent az Alföld 2025/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Kinga vizuális költeménye.)
Hozzászólások